Mindannyian tudjuk, hogy a kinézet nem minden. Mégis, sokan nehezen tudjuk elfogadni, hogy a testünk változik egyes élethelyzetekben, illetve az idő előrehaladtával.

Emlékszem, gyerekkoromban mennyire szerettem volna nagylány lenni: vártam, hogy formásodjon és nőiesebb legyen az alakom. A huszas éveim közepéig aztán nagyjából elégedett voltam a kinézetemmel, de aztán jött néhány plusz kiló, és kezdetét vette 16 évnyi fogyókúrázás. A terhességeim alatt kivirultam, de ami azután jött, az volt az igazi, minden napos harc.

Mindent összevetve tehát, eddigi életem során csupán pár rövid évig voltam valóban elégedett az alakommal. Máskülönben pedig folyamatosan azon dolgoztam, hogy megváltoztassam.

Nemrég vásárolni voltam – a próbafülke szerintem az a hely, ahol az ember kénytelen szembesülni testének változásaival. Volt idő, amikor erőm, egészségem, vonzóságom és szépségem teljében voltam – de szembe kell néznem azzal, hogy ezek a napok elmúltak, és ugyanúgy már sosem fognak visszajönni. Másként néztem ki tizenéves koromban, másként főiskolásként, és nagyon másként két gyermekes édesanyaként.

Az ember teste változik, nem csak az idő előrehaladtával, hanem az életfázisok váltakozásával is – és ez normális, sőt, szükséges. Változik tinédzserkorban, a terhességgel, szoptatással, hízással, fogyással. 

Vannak, akik ezt simán tudomásul veszik, de van, aki nem tudja elengedni. Pedig megpróbálni visszatartani ezeket a változásokat éppen olyan felesleges próbálkozás, mint ha a tenger hullámait akarnánk visszatartani.

Tudom is az agyammal és a szívem mélyén… de aztán jönnek a mindennapok, és én azon kapom magam, hogy a fél karomat odaadnám érte, ha még egyszer úgy nézhetnék ki, mint fénykoromban. Akkor is, ha ez a 18 éves kinézetemet jelenti.

De vajon miért félünk attól, hogy változik a testünk?

Talán a két leggyakoribb ok, hogy azt gondoljuk:

• Ha megváltozik az alakom, nem fognak elfogadni és szeretni mások

• Az emberek azt fogják hinni, hogy elhagytam magam, ha hagyom, hogy megváltozzon a testem.

De vajon megalapozottak-e ezek az érzések, vagy csupán a diéta-kultúra akarja elhitetni velünk őket?

Hogy erre választ kapjuk, próbáljunk ki valamit!

Gondolj egy olyan emberre, aki nagyon szeretsz, tisztelsz, akire felnézel vagy akinek sokat köszönhetsz. Lehet ez egy barát, egy családtag vagy egy tanárod, stb. Most pedig tedd fel magadnak a kérdést: azért szereted és tiszteled ezt az embert, mert olyan csinos a skinny farmerjében? Vagy mert olyan kidolgozottak az izmai?

Ami pedig a többi ember véleményét illeti a testeddel kapcsolatban, megéri-e az ő jó véleményük azt, hogy megszállottan az evés és az edzés körül pörögj, csak azért, hogy a tested alakját megőrizd? Hiszen csak ez az egy életed van, és ha folyamatosan másoknak akarsz tetszeni és megfelelni, akkor ez előbb-utóbb boldogtalanná és üressé tesz.

Félrertés ne essék, nincs azzal gond, hogy megpróbáljuk kihozni a legtöbbet a kinézetünkből, hogy szeretnénk vonzóak lenni és minél tovább erősek és fiatalosak maradni, sőt!

Van bennünk egy ösztönös, velünk született vágy és vonzódás a szépség iránt. A gond akkor van, ha ezt elkezdjük túlhangsúlyozni, bálványozni. Ha az ember belegondol, mennyi energiát, időt és pénzt fordítunk a szépségre, hogy egy picit kitoljuk ifjúkori kinézetünk éveit, az talán elgondolkodtató.

Manapság sok szó esik a pozitív testkép fontosságáról. Általában azt értjük alatta, hogy szeressük, vagy fogadjuk el a testünket.

Én ennél picit tovább mennék, és azt mondanám, a pozitív testkép inkább arról szól, hogy nem tulajdonítunk a kelleténél nagyobb fontosságot a kinézetünknek. Vagyis nem állandóan a saját kinézetünk, testünk formája és súlya, nagysága körül forgunk. Azzal tehetjük tehát a legtöbbet a pozitív testképért, ha elkezdünk kisebb fontosságot tulajdonítani a kinézetünknek.

Ami engem illet, voltam már sokkal vékonyabb annál, mint amilyen most vagyok. És bár jobban tetszett az akkori testem és a súlyom, mégsem szívesen mennék vissza azokhoz az évekhez. Nem akarok újra állandóan akörül forogni, hogy mit, mennyit, mikor vagy mivel ehetek, és hogy mennyit kell tornázom ahhoz, hogy lemozogjam a plusz kalóriákat.

Nemrég talált rólam egy régi fényképet a kisfiam, futólag rápillantott, és megjegyezte: „szerintem most is tök így nézel ki”. Ezt persze aznap még megismételtettem vele néhányszor…

Ez egy vicces sztori, de valójában az van mögötte, hogy ki vagyok éhezve a dicséretre és arra, hogy azt halljam, nem változom. Pedig nem reális elvárnom magamtól, hogy ugyanolyan legyen az alakom, mint a huszas éveimben. Mégpedig nagyon egyszerű okból kifolyólag: nem vagyok már huszonéves. Szeretném megadni a testemnek azt a szabadságot, hogy úgy nézzen ki, ahogy a valós életkorában kell.

Mi az, ami segít tehát, hogy tényleg ne boruljak ki, hanem könnyebben el tudjam fogadni a testem változásait?

1. A testemnek története van.

Nemrég új autót vettünk, és a kislányom megsiratta a régit. Miközben vigasztaltam, elkezdte sorolni, hogy mennyi minden köti a régi autóhoz: abban hoztuk haza születése után, azzal mentünk nyaralni, stb.

A régi autónknak történelme van. Épp úgy, ahogyan a testünknek is. Összegyűjti életünk tapasztalatait és élményeit–a fizikálisakat, lelkieket és az érzelmi élményeket is.

Miről mesél hát a testem?

Például arról, hogy évtizedek óta minden sejtjével azon munkálkodik, hogy engem, a lelkemet életben tartsa és átvigyen az életen Hegek mesélnek arról, hogy a testem kihordott, megszült és táplált két gyermeket. Arról is mesél, hogy legyőzött rengeteg betegséget, vírust, begyógyított számtalan sebet. Van egy vágás a könyökömön, ami a boldog gyerekkoromról mesél, és nagyon szeretem.

Tette a testem mindezt annak ellenére, hogy olyan sokszor elégedetlen vagyok vele, és lebecsmérlem: nem elég szép, nem elég bársonyos, nem elég vékony, nem elég formás.

Utólag visszanézve azt kívánom, bárcsak hamarabb rájöttem volna erre, és jobban értékeltem volna a testemet ahelyett, hogy mindig találtam valami kivetnivalót benne.

2. Fontos a példa, amit tovább adok.

Mit mondjunk a gyermekeinknek a szép külső fontosságáról? Különösen a lányoknak?

Természetesen nem csak mi, szülők hatunk a gyermekeinkre ezen a területen, – mégis sok mindent tehetünk, hogy segítsünk nekik az egészséges testkép kialakításában.

Mit gondolnak vajon a gyerekek, ha azt látják, hogy anya örömtáncot járt minden dekányi fogyása után? Nem az épül-e beléjük ezáltal, hogy a vékonyság és a fogyás a boldogság egyik forrása?

Fontos ezen kívül, hogy hogyan beszélek magamról. Kritizálom-e magam, csúnyákat mondok-e a kinézetemre, az alakomra mások előtt?

Ugyancsak nagyon fontos a dicséret kérdése: mit dicsérek az emberekben, mit emelek ki bennük? Mit dicsérek meg a gyermekemben? Dicsérem néha a jellemvonásait, vagy inkább csak a szépségét, esetleg a teljesítményét?

Természetesen nem azt mondom, hogy nem mondhatunk a gyermekünk kinézetére egyetlen dicsérő szót sem. Viszont fontos, hogy ne ezt emeljük ki velük, és úgy általában másokkal kapcsolatban.

Nagyon jó, ha van egy balansz: „Nagyon szép vagy, kicsim. De tudod mit? Ami még ennél is jobb, hogy a szíved is olyan szép, tele van szeretettel, kedvességgel.”

A dicséret tehát jó dolog, de vigyázzunk, nehogy azt a benyomást keltsük, hogy az ember fontossága és értékessége a külsején alapszik.

3. A belső értékek a legfontosabbak.

Ezt persze papiron mindannyian aláírjuk, de vajon megéljük-e a valóságban?

Tégy fel magadnak egy egyszerű kérdést: ha választani kellene, mit választanál –szebb legyél vagy jobb?

Érdekes kérdés, kár, hogy nem hallom a válaszaitokat.

A szépség ugyanis nem rossz dolog, nem bűn –viszont veszélyes. Mégpedig azért, mert könnyen büszkeséget szül.

Ha tehát úgy érezzük, testünk változásával veszítünk a szépségünkből, engedjük, hogy ez a veszteség alázatosabbá tegyen minket. Az alázat ugyanis sokkal szebb, mint a külső szépség. Ahogy a férjem szokta mondani: a társadnak elsősorban nem a kinézetével, hanem a jellemével fogsz együtt élni.

Nehéz persze nem beadni a derekunkat a külső nyomásnak, hiszen sajnos nem látunk bele egymás szívébe – ezzel szemben a külső megjelenés azonnal és mindig ott van, látható és leggyakrabban ez alapján ítéljük meg egymást.

Amikor viszont a külsőnk változni, szépségünk és fiatalságunk pedig fakulni kezd, valóságossá válunk. Sokkal nyilvánvalóbb lesz, kik vagyunk valójában.

Az igazság az, hogy amikor végre elfogadjuk a testünk változásait, az gyakran azt mutatja, hogy a lelkünkben pozitív változások zajlanak. Sokszor azt jelzi, hogy végre megengedjük magunknak, hogy tényleg azok legyünk, akiknek Isten teremtett minket.

Én akkor érzem magam a legvonzóbbnak, amikor rendben vagyok belülről és rendben mennek a dolgaim. Amikor rendben van az identitásom, az énképem, az értékrendem, a kapcsolataim és amikor van célom az életben és tudom, hogy betöltöm azt.

És ezek olyan hatással vannak az ember kisugárzására, amivel szerintem egyetlen plasztikai műtét sem ér fel.