– Anya, mit csinálsz, tornázol? Az tök jó, csak az a baj, hogy mindig megunod már a bemelegítésnél, és feladod!
Ezt a kisfiam mondta nekem körülbelül 3 éve, és mit ne mondjak: nagyon rátapintott a lényegre. Vagy mondhatnám úgy is: pontosan fején találta a szöget. Nevezetesen, hogy én „úúúgy utálok” tornázni!
Már gyerekkoromban így voltam ezzel. Ha megmutatnám az akkori bizonyítványomat, látnád, hogy tele volt ötösökkel, nagy ritkán egy-egy négyes… és ott volt a testnevelés: hármas. Vagy kettes.
Akkor mégis hogyan jutottam el odáig, hogy most hetente többször is tornázom?
Az alábbiakban összeszedtem néhány dolgot, ami segített nekem és motivált engem. Remélem, te is találsz közöttük olyat, ami megérniti a szívedet, és esetleg el tudod kezdeni alkalmazni!
1. Kis lépésekkel kezdtem
Bár még ez is túlzás. Inkább tyúklépésekkel. Konkrétan azt csináltam, hogy tévénézés közben egy kis ideig ülés helyett helyben jártam. Mondhatnád, hogy ez azért nem túl sok, és igaz, de nem is a mozgás mennyisége volt a lényeg. Hanem a hozzáállásom, hogy ülés helyett mozogni akartam.
Egy idő után elkezdtem itthon videókra tornázni.
Emlékszem, eleinte nagyon sokáig 20 perc volt az önmagamnak kijelölt mozgás-adagom. Ha nagy néha megcsináltam egy 25-30 perces videót, azt hatalmas sikernek éltem meg.
Idővel pedig szép lassan maguktól adódtak az időmhöz a percek.
Most igyekszem hetente 3-4x mozogni, jelenleg ennyi fér bele az időmbe.
Amint látod: nem kell azonnal hatalmas célokkal kezdeni. Ha az ember egyből túl magasra teszi a lécet, könnyen elbátortalanodhat, mert nem fogja bírni és nem fogja élvezni.
Kezd el a mozgást kicsiben, és meglátod, ahogy sikerélményed lesz, egyre többet akarsz majd csinálni!
2. Azt csináltam, amit szeretek
Ugyanúgy, ahogy az evésnél, itt is nagyon fontos, hogy az ember olyasmit csináljon, amit valóban élvez. Nekem ez egy nehéz pont volt: kipróbáltam sokféle mozgásformát, de én bizony legtöbbjüket nem élveztem. Egy kivétel volt, a tánc. Nagyon szeretem a zenét, és nagyon szeretek táncolni! Vigyél el egy retro buliba, és estétől hajnalig megállás nélkül táncolok!
Ebből kiindulva elkezdtem táncos videókat keresni, és találtam is jó néhányat.
Mennyivel másabb volt egy jó ABBA egyvelegre táncolni! Ez szinte nem is érződik tornának, nem?
(Ha írsz egy emailt, szívesen elküldöm néhány kedvenc táncos videóm linkjét).
Szóval, a lényeg: vizsgáld meg, milyen a személyiséged, és milyen típusú mozgást élvezel a legjobban. Szereted a társaságot? Akkor nézz körül, hátha van a közelben valahol csoportos torna. Szereted a kalandokat? Mit szólnál a falmászáshoz? Jól bírod a monotonitást? Lehet, hogy a futás lesz a te sportod.
A lényeg, hogy szeresd, amit csinálsz. Csak ahhoz fogsz visszatérni, amit valóban élveztél.
Az idő pedig repül, amikor az ember jól szórakozik!
3. Összekötöttem a mozgást más teendőkkel
Egyik délután ültünk a barátnőmmel a játszótéren és beszélgettünk, amíg a gyerekek játszottak.
Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy egy anyuka már percek óta rója a köröket a játszótér körül: a gyerekeit beengedte a játszótérre, ő pedig közben elvégezte a napi edzését.
Jó félórát futott, aztán pedig erősítő gyakorlatokat végzett, és közben végig figyelte a gyerekeket, akik közben jól kijátszották magukat.
Én magam nagyon szeretek hatékony lenni, szóval ez a hozzáállás nagyon tetszett. (Később egyébként én is sokszor megcsináltam ugyanezt: a játszótér körül kocogtam, amíg a gyerekek játszottak.)
Elkezdtem gondolkodni azon, hogyan tudnám a mozgást összekötni azokkal a dolgokkal, amiket egyébként is csinálok.
Például: amint már említettem, nagyon szeretek táncolni. És mivel van két kisgyermekem, nagyon fontos számomra, hogy velük minőségi időt töltsek. Ezért a tornám gyakran abból áll, hogy alaposan bemelegítek, ezután berakok egy olyan zenei válogatást, amiről tudom, hogy a gyerekek is nagyon szeretik (vagy egy just dance-et), és együtt táncolunk fél órát. Lekapcsoljuk a lámpákat, hogy buli-hangulat legyen, és indulhat a tánc. Sosem kell őket bíztatni: amint meghallják a zene első ütemeit, már hallom is, hogy szaladnak fel a lépcsőn.
Szórakozás+játék a gyerekekkel+testmozgás!
Bíztatnálak, hogy gondolkodj el azon, hogyan tudnád a mozgást becsempészni a mindennapi teendőid közé. Szeretsz tévézni? Akár elgondolkodhatsz azon, hogy egy futópadot, szobabiciklit vagy elliptikus trénert beszerezhetsz a tévé elé. Szeretsz elmélkedni, imádkozni? Mi lenne, ha ezt nem csak a szobában bekuckózva tennéd, hanem elmennél közben sétálni vagy bicajozni?
Ha szabadjára engeded a fantáziád, meg fogsz lepődni, milyen sok alkalom van, amikor egy kis mozgást be tudsz vinni a mindennapi teendőid mellé.
4. Megtaláltam a megfelelő motivációt
A végére hagytam a legfontosabbat.
Az már nyilván kiderült számodra, hogy keresztény vagyok és nagyon fontos számomra a hitem.
Azt hiszem, nem árulok el titkot, hogy nekünk, keresztényeknek az egyik legnagyobb küzdelmünk, hogy megtaláljuk az időt az úgynevezett csendességre, amikor kicsit le tudunk lassulni, hogy Istenre figyelhessünk. Elolvasni egy részt a Bibliából, imádkozni, vagyis megosztani Istennel az életünket: az örömünket, bánatunkat, félelmeinket, reményeinket, terveinket.
Keresztény misszionáriusként bizonyosan állíthatom, hogy a legtöbb keresztény számára a csendesség, az Istennel töltött idő megtartása az egyik legnagyobb kihívás. Vágyunk rá, de annyira zsúfolt az életünk, hogy sokszor elmarad.
De ha jobban belegondolunk: mi is tulajdonképpen a csendesség? Talán az egyik legjobb megfogalmazás: találkozás Istennel. Lehet, hogy ez kicsit misztikusan és természettfelettien hangzik, de tulajdonképpen azt értem alatta, amikor az ember lelke összakapcsolódik Istennel.
A testmozgásban akkor kezdtem igazi örömet találni, amikor megértettem, hogy ez is egy módja annak, ahogyan Istennel találkozhatok.
A tény, hogy törődöm a testemmel, amit Ő adott nekem erre a földi életre, már önmagában egy Istennek tetsző dolog. Hiszen a Biblia azt mondja, hogy sáfárok vagyunk. Sáfárai mindannak, amit kaptunk: az időnknek, a pénzünknek, az adottságainknak, és a testünknek is.
Szeretnék jól sáfárkodni a testemmel, az egészségemmel.
De ez még nem minden.
Minden alkalom, amikor tornázom egy lehetőség arra, hogy Istennek hálát adjak azért, amim van.
Hálát lehet adni a
– lábaimért, mert évtizedek óta olyan sok helyre elvittek már
– a kezeimért, mert velük gondoskodom nap mint nap a családomról
– a szívemért, mert az anyaméh óta kitartóan keringeti a vért a szervezetemben
– és így tovább: a tüdőmért, a csontjaimért, az izmaimért… vagy bármi másért, ami eszembe jut.
A testmozgás tehát az istentisztelet egy módja lehet!
Ez az a gondolat, ami engem igazán motivál, ami miatt minden torna után nemcsak fizikailag, de lelkileg is felfrissülök.
Hogy megszerettem-e a tornát? Igen. Hogy figyelem-e még az időt, azt nézve, mikor lesz vége? Igen.
Sosem leszek az az ember, aki alig várja, hogy átöltözhessen edzőszerelésbe, és aki szomorú, mert vége egy edzésnek. De ezt nem is várom el magamtól, hiszen mindannyian mások vagyunk.
De örömmel kezdek neki, mert tudom, hogy Istennek tetsző dolog, ha törődöm a testemmel, a testem pedig – a szívem, a tüdőm, az izmaim, csontaim, a hormonjaim – hálásak a mozgásért.
És ez éppen elég. 🙂
Szívesen beszélgetnél velem és másokkal erről és hasonló témákról? Szívesen lennél tagja egy támogató, vidám közösségnek, ahol kibeszélhetjük az evéssel kapcsolatos küzdelmeinket, és épülhetünk egymás tapasztalatai, tanácsai által?Hamarosan indul a Hiszem tehát Eszem Facebook-csoport!
Írj nekem itt és csatlakozz hozzánk!
Vélemény, hozzászólás?