Brandice Lardner
gracefilledplate.com
Talán te is évek vagy akár évtizedek óta küzdesz a súlyoddal vagy az étkezéssel…
Milliónyi megoldást kipróbáltál már a diétáktól kezdve az edzésprogramokon át akár a terápiáig, de még mindig küzdesz?
És talán, hozzám hasonlóan, benned is felmerült már a gondolat: lehetséges, hogy nekem egyszerűen ez adatott? Talán egyszerűen el kellene fogadnom a helyzetet… hogy az én életemben ez az evés-dolog jelenti a testembe adatott tövist?
Mielőtt mélyebben belemennénk a válaszba, nézzük meg alaposabban, mit ír a Biblia:
Pál apostol, a keresztény hit egyik hőse sok más bibliai hőshöz hasonlóan nagyon vallásos emberként kezdte. Ismerte a Szentírást az első szótól az utolsóig, művelt volt, és a legnagyobb vallási vezetőktől tanult.
Mégis: a Korithusiakhoz írt levelében azt mondja, hogy nem dicsekszik saját magával, vagy ha mégis, akkor csakis a gyengeségeivel.
“Pedig ha dicsekedni akarnék, nem lennék ostoba, mert igazat mondanék. De nem akarom, hogy bárki is többnek tartson, mint amilyennek lát, vagy amilyennek annak alapján gondol, amit tőlem hallott.
Hogy el ne bízzam magam az Úrtól kapott különleges kijelentések miatt, egy „tövist” kaptam a testembe, a Sátán egyik angyalát. Azért kaptam, hogy állandóan verjen engem, hogy el ne bizakodjam.
Emiatt háromszor kértem az Urat, hogy szabadítson meg ettől a „tövistől”.
Ő azonban ezt válaszolta: „Elég az a kegyelem, amit kaptál, mert erőm a te erőtlenséged által éri el a célját.” Ezért boldogan dicsekszem gyengeségeimmel, hogy Krisztus ereje lakjon bennem.
Ezért örömmel elviselem a gyengeségeimet, amikor az emberek bántanak, vagy rosszat mondanak rólam, amikor különböző nehézségek és bajok vesznek körül, amikor az emberek üldöznek és rosszul bánnak velem. Mindezekben a dolgokban örömömet lelem, mert amikor gyenge vagyok, akkor vagyok igazán erős.
(2Kor 10,6-10)
Isten tehát úgy döntött, hogy minden kérés és könyörgés ellenére nem veszi el Pálból a tövist. Nem azért, mert kegyetlen Isten, hanem mert olyan dolgokat is előre lát, amiket mi nem.
Lehetséges tehát, hogy számodra az étel jelent hasonló tövist?
Őszintén szólva: nem tudom. De nem is hiszem, hogy ez igazából fontos. Mert a legfontosabb dolog a választól függetlenül is igaz ránk:
Arra kell törekednünk mindenekelőtt (ahogyan Pál is tette), hogy alázatosak maradjunk.
Ha tehát az étkezéssel kapcsolatos küzdelmed az, ami alázatban tart (vagy tulajdonképpen bármilyen küzdelem, ami segít felismerni esendő emberi mivoltodat) – azt akár örömmel is fogadhatod.
Fontos azonban, hogy az alázatot jól értsük. Sokszor ugyanis azt gondoljuk, hogy akkor vagyunk alázatosak, amikor szörnyűnek és borzasztónak tartjuk magunkat.
A valódi alázat ezzel szemben azt jelenti, hogy azt tartjuk magunkról, amit Isten is tart rólunk – se többet, se kevesebbet.
A gondolatainkat és azt, amit önmagunkról hiszünk, ahhoz igazítjuk, amit Isten mond rólunk.
Bármi volt is az a bizonyos tövis Pál testében, alázatban tartotta őt, mert Istenre kellett támaszkodnia. Mert az Ő kegyelme nélkül semmink sincs, semmit sem tehetünk. Nem juthatunk a mennybe sem kegyelem nélkül, és a győzedelmes élethez sincs erőnk nélküle.
Pál tehát gyönyörködni tudott a gyengeségeiben, mert tudta, hogy amikor gyenge, valójában akkor erős.
Mit jelent mindez konkrétan az étellel és a testsúllyal vívott küzdelmeinkre nézve?
Nos, hadd kérdezzem meg: milyen gyakran érzed magad gyengének ebben a küzdelemben? Naponta? Óránként? Percenként? Másodpercenként? Minden falatnál?
Amikor felmerül benned, hogy ha ez az egész egy testedbe adatott tövis, akkor talán jobb lenne feladni a harcot?
Talán eddig nem gondoltál bele, de ezek a pillanatok lehetőséget adnak arra, hogy megpihenj Isten kegyelmében.
Mert ezek azok a pillanatok, amikor valóban átérezzük, milyen nagy szakadék választ el bennünket Isten tökéletességétől, és ezért a kegyelmet is jobban átérezzük, ami képes áthidalni ezt a szakadékot.
Mert a tövist a testedben – legyen az akár az étel, akár testkép, akár valami más – Isten arra fogja használni, hogy még jobban rábízd magad. És mivel te gyenge vagy, képes legyél az Ő erejében dolgozni.
Képzeld el a következőt: ott állsz a spájzban, és eluralkodnak rajtad az érzelmek. Egyet akarsz csak: enni. De közben meg nem akarsz… Harcolsz belül önmagadban, és már készen vagy feladni, elkezdeni enni, és majd talán holnap újra kezdeni.
Rádöbbensz, milyen gyenge vagy, és milyen messze vagy Isten tökéletességétől, ugyanakkor meglátod azt is, hogy Jézus már áthidalta ezt a szakadékot – és az ő Lelkét adta a szívedbe.
A Szentlelket, akinek megvan az ereje ahhoz, hogy átsegítsen a küzdelmeken, és segítsen jól dönteni.
Mert amikor ebben a leggyengébb pillanatban sikerül becsuknod az ajtót és nemet mondani, ekkor tudsz majd igazán örülni, hálás lenni és kimondani: Istenem, köszönöm, hogy a saját erőmből nem tudok ezzel megküzdeni.
Mert a saját erőnk legtöbbször, előbb vagy utóbb kudarcot vall.
Vagy ha mégsem, az is előfordulhat, hogy elbizakodottá válunk, büszkék leszünk, vagy jobbnak tartjuk és többnek gondoljuk magunkat, mint kellene.
Amikor viszont alázatosak vagyunk és látjuk, mennyire szükségünk van Isten kegyelmére, akkor képesek leszünk az Ő erejében járni.
Használjuk tehát ezt az egész evés-dolgot, használjuk a küzdelmeket, amiket nap mint nap megélünk! Ne csupán gyengeségeknek lássuk őket, melyek kifárasztanak és melyek miatt értéktelennek érezzük magunkat. Használjuk őket arra, hogy közelebb vigyenek bennünket Istenhez, miközben az Ő erejére támaszkodva győzedelmeskedhetünk küzdelmeink felett.
Ha kérdésed van vagy szívesen beszélgetnél akár erről, akár hasonló témákról, akkor várom leveledet, vagy keress meg a Hiszem Tehát Eszem Facebook oldalán.
Vélemény, hozzászólás?