Nagyon szeretek a férjemmel vásárolni. Valahogy mindig meglátja már a kirakatban lévő ruhákról, hogy melyik az, ami jól állna nekem. Mégis, ezek a közös vásárlások majdnem mindig vitába torkollanak. Mégpedig mindig ugyanazon vitatkozunk. Ő meglát egy ruhát, nekem tetszik, felpróbálom, kényelmes… és mégis visszateszem a polcra. A férjem döbbentem néz rám, hogy „de miért nem???”, én pedig mindig ugyanazt válaszolom: „Hiába tetszik, úgysem fogom magam jól érezni benne, amíg ilyen kövér vagyok. Minek költsem feleslegesen a pénzt? Majd ha sikerül lefogynom, akkor megveszem.”

Nagyon sokáig gondolkodtam így.

Miután a gyerekek megszülettek, mintha beletörődtem volna abba, hogy mostantól főleg kényelmes, gumis derekú nadrágokban és bő pólókban fogok járni. (Nemrég egy kedves barátnőm nagyon találóan fogalmazott: elbújok a szoptatós anyuka páncélja mögé.)

Megvan az az érzés, amikor az egyik legmindennapibb, legtriviálisabb dolog – a reggeli felöltözés – okozza a legnagyobb frusztrációt?

Állsz a szekrény előtt, és mintha egy érzelmi vihart élnél át: ott vannak a bő és kényelmes, „ápol és eltakar” típusú ruhák; aztán ott vannak azok, amelyeket a „ha már nagyon muszáj kicsit kiöltözni” helyzetekre tartogatsz. És persze ott vannak azok a ruhák (nálam a legfelső polcon a szekrényben), amik valaha rámjöttek, és azóta sem vagyok hajlandó megválni tőlük, mert hiszen ki tudja, hátha egyszer még újra belefogyok valamelyikbe. Még nevet is adtam nekik: ők az én úgynevezett „motivációs ruháim”, habár soha semmire nem motiváltak eddig, arra pedig főleg nem, hogy akár egy pálcikával kevesebb ropit egyek.

És akkor még nem is említettem a hozzájuk való érzelmi kötődést, hiszen minden egyes darab emlékeztet valamelyest a „régi, dicsőséges fénykoromra”. Ezek egyébként azok a ruhák, melyek mintha hangosan kiabálnának és emlékeztetnének arra, hogy egykoron oké voltam, most viszont nem vagyok elég jó.

De vissza a reggeli rituálékhoz, amikor hosszú, frusztrált perceket töltöttem a szekrény előtt, mert nem találtam semmi megfelelőt. Szépnek és csinosnak pedig egyáltalán nem éreztem magam, szinte soha.

Ez persze együtt járt azzal, hogy más területeken sem fektettem nagy energiát a jó kinézetbe: nem volt sem új frizura, sem smink, sem ékszerek.

Pont akkor, amikor a legnagyobb szükségem lett volna arra, hogy csinosnak érezzem magam – nos, akkor éreztem magam a legkényelmetlenebbül a bőrömben.

Hosszú éveken át nem voltam hajlandó kiöltözni.

Te is érzed néha úgy, mintha beleragadtál volna egyfajta lepukkant állapotba? Nem igazán törődsz magaddal, nem vásárolsz új ruhákat, mert most ez a legkevésbé fontos dolog, ráadásul öltöztetni és csinosítgatni EZT a testet – minek?

Esetleg hozzám hasonlóan te is parkolópályára állítod magad, és felfüggeszted a csinos öltözködést, amíg a súlyodat rendbe nem hozod?

Én arra jöttem rá, hogy ez nem jó ötlet. Miért? Máris mondom!

Miért várakoztatom magam egyáltalán?

Ennek persze több oka is lehet, ami engem illet, nagy lelki önvizsgálat után három okot sikerült felfedeznem:

1. Majd akkor foglalkozom a kinézetemmel, ha végre lefogytam!

Azt gondoltam, hogy önmagamat motiválom azzal a gondolattal, hogy ha végre lefogyok, akkor majd elmegyek vásárolni és mindenféle csinos dolgot veszek végre, esetleg csináltatok egy új frizurát. Célként tűztem ki magam elé, egyfajta jutalomként, ami remélhetőleg lendületet és inspirációt ad.

Hiszen ha már most megveszem magamnak a csinos ruhákat és kiegészítőket, akkor mi lesz a jutalmam a fogyás után?

Vagy, ha a másik végéről nézzük a dolgot: azzal, hogy büntettem és visszatartottam magam attól, hogy csinosan öltözzek, azt hittem, majd motiváltabb és kitartóbb leszek a fogyókúrában.

Nem tudatosan, de mégis azt gondoltam, hogy akkor lesz jogom jól öltözködni, ha előtte elérek valamit: egy bizonyos testsúlyt vagy ruhaméretet.

2. Úgy éreztem, hogy ha csinosan kezdek öltözködni, az valahol azt sugallja (önmagam és a külvilág számára is), hogy minden oké így, ahogy van, elégedett vagyok a kinézetemmel.

Vagyis úgy gondoltam, ezzel azt az üzenetet közvetítem, hogy elfogadtam a jelen állapotot, és nem dolgozom már azon, hogy jobb legyen.

Márpedig én ezt nem akartam. Még nem akartam meglengetni a fehér zászlót. Tudatosítani akartam elsősorban önmagamban, hogy nem adtam fel, a folyamatnak még nincs vége, és ez látszik abban is, hogy még nem öltözködöm csinosan.

Mellesleg: emiatt lettem frusztrált, valahányszor a férjem megdicsért, hogy milyen csinos vagyok – úgy éreztem, ez azt mutatja, hogy ő is beletörődött abba, hogy így nézek ki, és ez nem is fog már változni.

3. Én nagyon utálom a pazarlást, így azt gondoltam, hogy ha veszek néhány nagyobb méretű ruhát, ami éppen MOST jó rám, azzal tulajdonképpen feleslegesen vásárolok. Hiszen minek adjak ki pénz olyasmiért, ami úgyis már csak egy darabig lesz jó rám, hiszen nemsokára már kisebb ruhák kellenek? Aztán ez az „egy darabig” hosszú évekre nyúlt.

Az én életemben ezek voltak tehát a fő okok, amiért várakoztattam magam –bizony, sokat kellett tanulnom, és sok mindenben megváltoztatnom az önmagammal kapcsolatos gondolkodásomat.

De mégis: mi a helyzet olyankor, amikor arra vágysz, hogy a ruhák jobban álljanak rajtad?

Teljesen átérzem: két terhesség és császármetszés után az én hasam sem olyan lapos, és a bőröm sem olyan sima, mint valaha volt. Valóban: már nem mindegy, mit veszek fel, nem mindenben érzem kényelmesen magam.

DE! Ez a MOSTANI testem éppannyira méltó a tiszteletre és az elfogadásra, mint a régi, csinosabb testem. Mert ez a test most is megtesz mindent, hogy elvégezze a munkáját, betöltse a küldetését, és például a család rendelkezésére álljon.

És éppen ez a tisztelet és elfogadás az, ami arra ösztönöz, hogy kilépjek a „lestrapált” állapotból, megadjak a testemnek néha egy kis kényeztetést, és csinosan öltözzek.

Hogy ez hogy néz ki a gyakorlatban?

1. Én általában nem törödőm, és nem is beszélek sokat a ruhákról, mert a divat és az öltözködés nem az én világom, mégis voltak dolgok, melyeken ezen a téren is változtattam.

Elkezdtem például egy kicsit nagyobb figyelmet fordítani arra, hogy milyen típusú ruhák állnak a legjobban az én testalkatomon.

Mivel nem vagyok már húsz éves és 60 kiló, ezért nem feltétlenül az a bölcs, ha arra törekszem, hogy ugyanolyan ruhákat hordjak, mint akkoriban, ugyanakkor nem az a megoldás, hogy folyton „ápol-és-eltakar”-típusú ruhákat vegyek fel.

Arra jutottam, hogy a testalkatom szerinti öltözködés egyáltalán nem azt jelenti, hogy bő, lógó és zsákszerű ruhákat kell hordanom, lehetőleg sötét színekben. Igenis vannak olyan darabok, melyek szépek, színesek, csinosak és jól állnak rajtam.

Ezen kívül bátran hordhatok kiegészítőket (például nagyon-nagyon szeretem a hajpántokat), mert azok gyorsan, egyszerűen és olcsón fel tudják dobni a kinézetemet.

A kiegészítőket én korábban főleg különleges alkalmakra tartogattam, de rájöttem, hogy azokból csak kevés van, és egy sima hétköznap is lehet elég különleges ahhoz, hogy felvegyem őket.

Ha már megvannak, akár hordhatom is őket! 🙂

2. Egy másik dolog, hogy elkezdtem máshogy tekinteni a magammal való törődésre. Ha én magam elhiszem, hogy megérdemlem az időt, a fáradtságot, az energiát és a pénzt, például egy masszázsra, egy kozmetikai kezelésre, egy új frizurára, cipőre vagy testápolóra, akkor az a viselkedésemen is észrevehető lesz. 

Mert az elhanyagolt külső könnyen hanyag viselkedéshez vezethet – az viszont, ha adok magamra, sokkal többet fog eredményezni egy szebb külső megjelenésnél.

Tapasztaltad-e már, hogy ha csinosnak érzed magad (egy szép ruhában, egy klassz frizurával vagy frissen manikűrözött körmökkel), akkor magabiztosabb, motiváltabb és energikusabb vagy? 

Az persze, hogy ki miben és mitől érzi jólmagát, teljesen egyéni: lehet, hogy te például szereted a magassarkú cipőket, szoknyákat; mások (például én) egy farmerben és egy fehér pólóban érzik jól magukat.

A lényeg, hogy te magad csinosnak, ápoltnak érezd magad. 

Nem leszek ugyan szépségkirálynő, miután szépen felöltözöm, megcsinálom a hajamat és kicsit kisminkelem magam, de már ettől szebbnek érzem magam, és készen állok a világra!

Elvégre a világnak a személyiségemből is igyekszem a legjobbat mutatni és adni – miért ne tehetném ugyanezt a külsőmmel is?

Nem vagyok tökéletes

Azt azért be kell vallanom, hogy ez az egyik olyan terület, ahol a legnehezebb változnom és változtatnom. Ha nem figyelek, gyakran képes vagyok visszacsúszni a régi gondolkodásmódomba, hogy megnyomjam a pillanatmegállító gombot és felfüggesszem az életemet, amíg el nem érem a kívánt súlyomat.

Úgyhogy nagyon gyakran magamat is figyelmeztetnem kell: nem kell tökéletesnek lennem, csak a lehetőségeimhez képest meg kell próbálnom kihozni a legjobbat magamból.

Az értékességemet nem a súlyom, és a kinézetem határozza meg.

Ha azon kapom magam, hogy visszafogom és félreteszem magamat csak azért, mert úgy érzem, úgysem érem fel a világ által felállított mércét, akkor ideje megvizsgálnom a szívemet!

Az, hogy hogyan bánok, és mennyire törődöm magammal, hatalmas hatással lesz az önértékelésemre és az énképemre.

Mióta megpróbálok figyelni ezekre a dolgokra, jobban érzem magam a bőrömben, mert aszerint bánok a testemmel, ami: Isten ajándéka.

És talán az a pár plusz kiló sem zavar már annyira. 🙂 

Ne hagyd hát, hogy a napok, évek elrepüljenek, miközben arra vársz, hogy valami, valamikor majd történni és változni fog –dolgozz azzal, amid MOST van, hozd ki abból a legjobbat, és élvezz minden egyes különleges napot, kapcsolatot és lehetőséget!

Én visszatekintve azt látom, hogy nagyon sok időt töltöttem azzal, hogy leplezzem a súlyomat. Még mindig szokatlan érzés, hogy valamit azért vegyek fel, mert csinos és jól érzem magam benne, nem pedig azért, hogy eltakarjon.

Próbálom tehát ezt a jó szokást is beépíteni az életembe, hiszen, amint már rengetegszer elmondtam, én hiszek abban, hogy a jó és egészséges szokások olyanok, mint a dominó-effektus: egyik hozza magával a másikat.

Hogy mi számomra ebből az egészből a legnagyobb tanulság?

Nos, éppen az, amire a legkevésbé számítottam.

Azt hittem, hogy ha csinosan öltözködöm és kihozom magamból a maximumot ebben a JELENLEGI testemben, akkor elvesztem majd a motivációt a változtatásra, a fogyásra.

Rá kellett hogy jönnöm, hogy ennek éppen az ellenkezője igaz. A kiöltözés nemcsak nem öli meg a motiváltságomat, de még fokozza is! Minél jobban adok magamra, úgy érzem, annál több kedvem és lendületem van kitartani a fogyásban és a testmozgásban is.

Tudom, hogy hihetetlenül hangzik, és valószínűleg én is szkeptikus lennék még mindig, ha nem a saját bőrömön tapasztalnám ennek az igazságát.

Szóval, talán neked is megér egy próbát! 🙂

Ha szívesen elmesélnéd, milyen tapasztalataid vannak ebben a témában, esetleg kérdéseid vannak, akkor hagyj egy kommentet, vagy írj nekem a mara@hiszemtehateszem.hu címre, esetleg keress meg a Facebook oldalamon!

Várom leveleiteket!