Hadd kezdjem azzal, hogy soha, a legvadabb álmomban sem gondoltam volna, hogy én a fogyókúráról és az étkezésről fogok blogot írni. 

Másról talán igen – de ez a téma lett volna az utolsó, amit magamtól választottam volna.

Pont az evésről? Pont a fogyásról? Hiszen életem egyik legküzdelmesebb területéről van szó.

Persze, ha jobban belegondolok, nem kellene meglepődnöm: Isten sokszor „fordítva” működik. Szeresd az ellenségeidet, az elsők lesznek az utolsók, boldogok a szegények… 

Én pedig blogot írok a fogyásról.

Miről is van szó tulajdonképpen? Arról, hogy Isten használta az evéssel való küzdelmeimet abban, hogy közelebb kerüljek Hozzá, és jobban bízzam Benne. És most arra is, hogy továbbadjam mindazt, amit megtapasztaltam, és amit azóta is megélek.

Én magam rengeteg diétát kipróbáltam. Nem csak kipróbáltam őket: újabb és újabb fogyókúrákba és csodatermékekbe vetettem a bizalmamat. Volt, ami egyáltalán nem működött nekem, és volt, amivel egész szép eredményeket értem el egy időre. Mindegyikbe új reménnyel vágtam bele, hogy ez végre elhozza a várva várt eredményt. Gyorsan, szenvedésmentesen és véglegesen. Na, persze… 🙂 

Saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy a fogyásért vívott, soha véget nem érő harc milyen hatással lehet az ember magabiztosságára és önértékelésére.

Istent azonban valahogy sosem vontam be ebbe a projektbe, azon túl, hogy reggelente elrebegtem: „Istenem, kérlek, segíts betartanom ma a fogyókúrámat!”, vagy megosztottam Vele a reményeimet és kudarcaimat. Beszéltem tehát Istennek a fogyókúráimról, csak éppen sosem Vele csináltam.

Nem azért, mert nem hittem volna, hogy ebben is tud segíteni, vagy hogy ez is érdekli Őt: egyszerűen nem jutott eszembe, hogy egy adott fogyókúra helyett Vele, az Ő konkrét vezetését követve fogyjak le.

Fogyjak le, igen. Az elején ugyanis ez az egész csupán a fogyásról szólt. Végül azonban sokkal több lett belőle. Isten rámutatott arra, hogy az igazi kérdés nem az, hogy hogyan tudok lefogyni, hanem az, hogy hogyan szabadulhatok ki a fogyókúrák körforgásából, és hogyan állíthatom helyre az étellel való kapcsolatomat. Nem a mérleg számít. A szív számít.

Megértettem, hogy nem az a kérdés, hogy önmagában mi jobb: 50 vagy100 kilósnak lenni. Az igazi kérdés az, hogy az 50 vagy 100 kilós súlyom akadályoz-e bármiképpen abban, hogy betöltsem Istennek az életemre vonatkozó tervét, és hatékonyan szolgálhassam Őt.

Bár a Biblia nem beszél konkrétan a fogyásról és a helyes étkezésről, mégis nagyon sok olyan rész van, ami az ételre, az evésre, a kísértésekre, az önfegyelemre és mértéktartásra vagy éppen a falánkságra vonatkozik.

Egy ponton, 16 év fogyókúrázás után elegem lett. Belefáradtam abba, hogy a napjaim sikerességét azon mérjem le, hogy éppen mit és mennyit ettem aznap, és hogy vajon másnap merre mozdul a mérleg nyelve. 

Amikor először felmerült bennem, hogy a hitemet és a fogyással kapcsolatos törekvéseimet esetleg összekössem, kutakodni kezdtem a neten.

„Vizsgáld meg, hogy az evéssel való kapcsolatodban te irányítasz-e vagy az étel!”

„Tedd fel magadnak a kérdést: ha mától abba kellene hagynod a túlevést, és csak annyit enni, amennyivel kellemesen jóllaksz, hogy éreznél? Veszteségként élnéd meg? Frusztrált lennél?”

Ilyen és hasonló kérdésekkel találkoztam, és azonnal világossá vált, hogy ez több és mélyebb, mint amire számítottam. Bár tudtam, hogy nagyon jók a kérdések, úgy éreztem, erre még nem vagyok kész, nem tudok ennyire mélyre menni, és szembenézni a szokásaimmal, a gyengeségeimmel. Elvégre én csak egy fogyókúrát kerestem (na jó, valami keresztény-fajtát, hátha ilyen is van), erre azt kapom, hogy nézzek a lelkembe, és vizsgáljam meg a motivációimat. Köszi, de ennyire nem akartam belemenni a témába.

Eltelt majdnem egy év.

Egyik reggel olvasnivalót kerestem. Akkoriban csendességeimben a jellem fejlődéséről tanultam (egész pontosan arról, hogyan formálódik a Lélek gyümölcse az emberben: a szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás). Éppen az önmegtartóztatásról kerestem valamit, amikor ismét egy keresztény fogyókúrás blogra bukkantam (na igen, önmegtartóztatás, mértékletesség…). Ez volt a Grace Filled Plates, vagyis a Kegyelemmel Teli Tányér. Elkezdtem olvasgatni, és mire észbekaptam, azt vettem észre, hogy egy csomó posztot elolvastam. Valami elindult a szívemben. Brandice, az író kedves, kegyelemmel és szerettel teli, praktikus stílusa, és mindenekfelett az a tény, hogy apránként is el lehet kezdeni a változást, egészen fellelkesített. Úgy éreztem, hogy ezt én is meg tudom csinálni.

Először tényleg muszáj volt megvizsgálnom a szívemet, az érzelmeimet és az étellel való kapcsolatomat. Isten sok dologra rámutatott, az egyik igevers különösen megérintette a szívemet: „Adj annyi eledelt, amennyi szükséges…” (Példabeszédek 30,8)

Sem többet, sem kevesebbet. Pont annyit, amennyire szükségem van. Fel kellett tennem magamnak a kérdést: hiszem-e, hogy az ELÉG, tényleg elég lesz?

Ezután hamarosan rátértem a gyakorlatban való alkalmazásra.

Brandice egyik posztja arról szólt, hogy az ételeinkből is tudunk Istennek tizedet adni, és egy áldozatos döntést hozni. A felhívás pedig az volt: mi lehetne egy ilyen apró áldozat az én életemben?

Nem is kellett sokat gondolkodnom, mert tudtam, hogy számomra a legnagyobb áldozat az étel mennyiségének csökkentése. 

Szóval úgy döntöttem, hogy a szokásos reggeli három (!) nagy szelet kenyerem helyett mostantól „csak” kettő és felet eszem.

Ennyit a mustármagnyi hitről, ugyebár… 

És bár ez a változtatás valóban nagyon kicsi volt, számomra mégis hatalmas lépés. (Milyen érdekes, hogy legtöbben sok és jelentős áldozatokat vagyunk hajlandóak hozni Istenért – de vajon az ételünkből is ilyen könnyedén adunk Neki? Én nem…)

Nem szépítem: nehéz volt csökkentenem az adagot, nehéz volt elhinnem, hogy a kicsivel kevesebb is elég lesz. Talán el sem hittem igazán. Mindenesetre megléptem.

És az Istennek való engedelmesség és áldozat „édessége” felülmúlta a ropogós fehér kenyerem minden varázsát.

Olyannyira felbuzdultam a „sikeren”, hogy úgy gondoltam, ezt a hatalmas lépést meg kell örökítenem, így másnap készítettem egy képet a szokásos „régi” adagomról és az újról. Bár ekkor még fogalmam sem volt arról, hogy valaha blogot fogok írni, most mindenesetre jól jön az akkori kép, mert így nektek is meg tudom mutatni, tényleg mennyire aprócska volt a változtatás. Az élesebb szeműek láthatják, hogy a harmadik kenyér igazából nem is egy fél szelet, csupán kisebb, mint a többi.

Szóval lehet, hogy az a mustármagnyi hit is inkább fél mustármagnyi volt.

Mindenesetre elindultam egy úton Istennel.

A két és fél szelet kenyérből pár hét elteltével kettő lett. Mikor már ebben stabil voltam, a következő hitbeli áldozatom az volt, hogy ne szedjek másodjára az ebédből, ha már nem volt rá szükségem, és csak a „szemem kívánta”.

És így haladtam tovább, az újabb és újabb apró változtatásokkal. Minden nap plusz egy nagy bögre tea (mert egyébként nagyon keveset iszom). Kisebb tányért kezdtem használni. Elkezdtem mozogni. Több zöldséget ettem. 

Amikor nem otthon ettünk, kértem Istent, hogy segítsen eldönteni, mit is rendeljek. Mi az, ami tápláló, mennyi az, ami nem üli meg a gyomromat? Mi lenne a legjobb választás? És Isten mindig meggyőzte a szívemet arról, mi és mennyi lenne a jó döntés. (És igen, ebbe néha egy szelet süti is belefért.)

A számtalan fogyókúrás szabály után végre semmi nem volt tiltott, és számomra végül ez jelentette a kulcsot a mértékletes táplálkozáshoz.

Amellett, hogy nagyon lassan fogyni kezdtem, a legjobb dolog az volt, hogy egy egészen új területen és új módon is megéltem az Istennel való kapcsolatomat.

Érdekes, hogy az életünk nagy döntései (hivatás, párválasztás, lakásvásárlás, stb…) során teljesen természetes egy hívő ember számára, hogy Isten vezetését kéri.

De mi van a kisebb, mindennapos döntéseinkkel? Például az evéssel? 

Nos, ez is egy döntés, amiben kereshetjük Istent, és kérhetünk Tőle bölcsességet. Ez is része annak, hogy hitben járunk.

A sok apró változtatás eredményeképpen végre kezd beállni a súlyom az egészséges tartományba.

Nincs több fogyókúra – legalábbis nem a régi értelemben.

Nincsenek többé egymást váltó koplalás – dőzsölés időszakok.

Lassan, lépésről lépésre, döntésről döntésre haladok a szabadság felé.

Mindez nem jelenti azt, hogy már az út végén lennék vagy ne lennének küzdelmeim, bukásaim.

Nekem is nagy szükségem van arra, hogy újra és újra elolvassam a posztjaimat!

De elindultam az úton!

(A többi posztban még sok egyéb példát és történetet is olvashatsz tőlem).

Hadd biztassalak ezzel: 

Lehet, hogy kilátástalannak és reménytelennek érzed a súlyoddal és az evéssel folytatott küzdelmedet. De keresztényként Isten ebben is ott áll melletted, mindegy, honnan indulsz!

Nem egyik pillanatról a másikra fogod tapasztalni a változást – ezért szeretem inkább utazásként felfogni ezt a folyamatot. De ez az utazás, ha engeded, meg tudja változtatni az életedet: erősebb, kitartóbb és békésebb élet- és gondolkodásmódot alakíthat ki benned.

Természetesen nem ígérhetem, hogy minden, amit itt olvasol, rezolnálni fog a lelkeddel.

Kérlek, sose akadj fenn azon, hogy mi NEM érvényes rád, vagy mivel NEM tudsz azonosulni (sok ilyen lesz).

Ha van EGY gondolat, ami megmozdít benned valamit, és úgy érzed, elkezdenél rajta dolgozni, az éppen elég!

Remélem a Hiszem, Tehát Eszem segíteni fog neked is, hogy elindulhass ezen a kalandos úton, amibe én is belevágtam.

Szívesen beszélgetnél velem és másokkal erről és hasonló témákról? Szívesen lennél tagja egy támogató, vidám közösségnek, ahol kibeszélhetjük az evéssel kapcsolatos küzdelmeinket, és épülhetünk egymás tapasztalatai, tanácsai által?Hamarosan indul a Hiszem tehát Eszem Facebook-csoport!
Írj nekem itt és csatlakozz hozzánk!